Ady Endre újságíróként legalább akkorát alkotott, mint költőként, amennyiben kívül és fölötte állt a politikai élet “magyar ugarának”, és éles lényeglátással, nyugatias, demokratikus szemlélettel felvértezve ítélte el a magyar politikai provincializmust és annak képviselőit. Ha ma elolvassuk Széll Kálmánról írott egykori cikkét, megállapíthatjuk, hogy az Orbán-kormány igazán jól választott példaképet magának, és ellenzékük még mindig jól foglal állást Ady Endre oldalán. Íme Ady Széll Kálmánról.
“Széll Kálmán úr, a magyar politikai élet Neukomja, eljátszotta immár kis játékait. A hipnózis nehéz álmából ébredni kezd a magyar közvélemény, s a miniszterelnök úr be fogja ide s tova látni, hogy a rátóti tehéngazdálkodás elvei nem válnak be a miniszterelnöki székben.
Nem titkoljuk, hogy annak idején mi is tápláltunk reményeket a miniszterelnök úr szép ígéretei felől, de ugyancsak mi voltunk azok, kiknek nagyon hamar be kellett látnunk, hogy a Széll-éra nem egy jobb korszakot jelent, s a nagyhangú ígéretek csak ígéretek maradnak.
Széll Kálmán a legnagyobb mértékben nélkülözi az igazi államférfi tulajdonait. Ő, aki büszkén hirdette magát a Deák Ferenc elvei letéteményesének, éppen olyan messze esett a minden hibája dacára is tiszteletreméltó Deák Ferenctől, akár a korrupció atyamestere, Tisza Kálmán vagy a korlátolt eszű volt főispán-miniszterelnök.
Deák Ferencben is erős volt a megalkuvási készség, de ellensúlyozta erős magyar egyénisége s a politikai morál iránti érzéke. Széll Kálmán paktummal került a miniszterelnöki székbe, beváltatlan ígéretekkel vezette félre a közvéleményt, egyéni érdekek kielégítésével némította el az ellenőrzés kritikáját, s ami a politikai morált illeti, a Széll Kálmán eddigi kormányelnöksége nem nagyon igazolta híres teóriáját a politikai becsületről.
Példa nélkül való az az eset, hogy egy miniszterelnök ennyi ideig sütkérezzék a népszerűség fényében, anélkül, hogy erre legkevésbé is méltónak mutatta volna magát.
Pártja megnövekedett a húsosfazék varázsától, a diadalmas ellenzék pedig paktumba göngyölte a győzelmi pálmát, s hódolattal tette le a miniszterelnök úr lábai elé. Tulajdonképpen ellenzék sincs, mióta Széll úr hinti a port a magyar politikusok szemébe.
Az ő dicsőségét zengi a magyar sajtó is – alig néhány független lap kivételével. A nemzeti jogok Türtaioszai ma már csak ódákat írnak. Vészi József mandátumot kapott, Ugron Gábort egyhangúlag választották meg Sz.-Somlyón. Csak nem lehet kívánni Bartha Miklós úrtól, hogy a szeretett barátnak adott elégtétel után is ellenzéki maradjon?… S ilyenformán nyert magának nagyon sok barátot Széll Kálmán úr.
Ezek után ígérhetett, bolondíthatott tovább. Minden ígéretét vívmánynak vették, s minden megalkuvását államférfiúi bölcsességnek.
Az ő miniszterelnöksége alatt nyugodtan verhették arcon a magyart, avathatták fel nagy ünnepséggel a Hentzi-szobrot. Máskor az egész magyar sajtó egyként tiltakozott volna e galád merénylet ellen, most alig egy-két magyar lap emelte fel szavát.
És mégis a Hentzi-ünnep leplezte le a maga valóságában Széll Kálmánt.
Most már kezd látni a magyar közvélemény. Széll Kálmán kormánya alatt “törvény, jog és igazság” nevet nyertek a megalkuvás s a nemzeti becsület sárbatiprása.
Itt az ideje leszámolni e politikai szédelgéssel s ennek fő alakjával, a rátóti államférfival.
Sem jogcíme, sem képessége nincs a magyar politika vezetésére, s rövid uralma csak megerősítette a politikai vásár piacát.
Ha pedig a nép képviselői elfelejtik kötelességüket, megmozdul maga a nemzet, s oda juttatja Széll Kálmánt, ahová való: a rátóti tehéngazdaságba.”
Ady Endre
Debreczen, 1899. augusztus 14.
